Bonviván-architektúra

OTTHON lapcsalád Atrium magazin – 2004/4

Az egykori présházból továbbfejlesztett épületben az építész a feladatot, a bulizós, „bon vivant” életérzés visszaadását egyetlen légtér komponálásával teljesítette, ahol az ipari épületekben kialakított loftok mintájára az eltérő szintek és a markáns térkompozíciók adják a vizuális tagolást.

– No, figyelj csak Imikém: egy olyan ház kellene, hogy aki belép, az hanyatt vágja magát! Mit gondolsz, menni fog?
– Azt hiszem igen.

Az idézett párbeszéd Szamosközi Imre építész és megbízója között zajlott le, igaz nem pontosan így. A cél ugyanis eredetileg az volt, hogy a látvány hatására elsősorban a hölgyek ájuljanak el, mégpedig lehetőleg egyenesen a házigazda karjaiba. A magyar írott építészeti köznyelv nem rendezkedett még be az ilyen típusú programok megfogalmazására, így a kedves olvasó engedelmével álljon itt pőrén: Szamosközi feladata az volt, hogy egy igazi bulizós, csajozós enteriőrt varázsoljon megrendelője számára.

Úgy tűnik, a Pécs szerte híres, köztiszteletnek örvendő és irigylésre méltó aranyifjak életmódja a telekben is kifejeződött. A terület ugyanis egy szőlős volt, és a jelen oldalakon bemutatott ház egy lepketetős présház bővítéseként jött létre. A lepketető egyébként a hatvanas évek hazai modernizmusának egyik kedvelt eleme. A kifordított nyeregtető befelé dőlő felületeivel tényleg egy lepke -ugyan kissé ormótlan- szárnyaira emlékeztetett. Az első tulajdonos mint ahogy erre már utaltunk, a pécsi polgári körökből ismert orvos volt, aki legendás pincészetet vezetett, amit az egész helyi értelmiség ismert. Híres összejövetelek, mesés szüretek és borfejtések helyszíne volt a présház, speciális ötvözetét nyújtva a szórakozásnak és a társas együttlétnek egy olyan korban, amikor a hatalom mindent elkövetett azért, hogy a hagyományos emberi és családi szálakat a lehető legjobban szétzilálja. A tulajdonos halálával ezek az események megritkultak, majd a műveletlen szőlő is elvadult. Ennek ellenére akárcsak egy Márai-regényben a telek romjaiban még akkor is őrizte a hajdan volt bohémélet nyomait, amikor jelenlegi tulajdonosának birtokába került. Nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy ugyan egészen másfajta tárgyi és téri körülmények között, de ezt az egykori aranykort, árkádiát kívánta az ifjú ügyvéd a felújítással és a bővítéssel feléleszteni. Csakhogy a program már nem pincészet volt, hanem a környék telkeihez hasonlóan a szőlőültetvények kiírtásával a tulajdonos egy megváltozott minőségű, állandó otthon kialakítását tűzte ki.

Az épületet jegyző Szamosközi Imre az építészet gyakorlati oldalát művelve egyre erősödő kivitelezői praxist vezet, ám a megbízóhoz kötődő régi barátsága révén is örömmel vállalta el ezt a feladatot. Az idézett kezdőmondatok utáni eseményekre a megrendelő ekképp emlékezett vissza:

Balatonlellén jó pár nyaralót láttam: sárgát, gipszstukkósat, magastetőset gondoltam ide is valami ilyen kellene. Hoztam is egy pár fotót, mutogattam vadul, de Imre azt mondta, hogy ő akkor erre most nem mondana semmit… Egyébként igaza volt. Egy építésznek az is feladata, hogy felismerje a megbízó valós igényeit -mindazt, amire ő maga talán gondolni sem mer-, és azt rajzokban rögzítse. Szerethettem korábban ezt a parasztbarokkot, mégis meggyőztek Imi első skiccei.

Mondhatnánk, hogy ezek után gyerekjáték volt a tervezés, és ment minden, mint a karikacsapás, csakhogy ez nem így van. A kivitelezés folyamán derült ugyanis ki, hogy a Szamosközi Imre által megálmodott konstrukciót sem kivitelezés-technikai, sem pedig anyagi szempontból nem olyan könnyű megvalósítani, mint ahogy azt nagyvonalú építtetője eleinte elképzelte. A hazai családiházépítési gyakorlatban bonyolultnak számító szerkezet -erről később szólunk- ugyanakkor kifejezetten egyszerű és jól átlátható térstruktúrát takar. Szamosközi a feladatot, vagyis a bon vivant életérzés visszaadását egyetlen légtér komponálásával teljesítette, ahol az ipari épületekben kialakított loftok mintájára az eltérő szintek és a markáns térkompozíciók adják a vizuális tagolást. Így a már meglévő épület mellé lábakon álló tömeget építettek, a kettőt pedig egy üvegtoronnyal kötötték össze.

Ez az üvegtorony voltaképpen egy közlekedő mag. Innen nyílik a pillangótetejétől megszabadított, présházból komponált nappali-étkező-konyha, valamint ugyaninnen lehet elérni azt a lépcsőt, amely a lábakon álló kubusban kialakított, emelt szintű hálószobába visz. Írnám, hogy emeleti hálószoba, csakhogy ez helytelen, mivel ebben a „lábasház” egységben a hálószoba alatt nincs földszint. A lábak között kialakult, fedett-nyitott térben ugyanis a kocsibeálló kapott helyet. Az előszobával egy légteret képező hálóból nyíllik egy fürdő, majd a torony légterébe visszakanyarodva egy acélszerkezetű híd vezet a nappalitömb tetején, az egykori pillangótetők helyén kialakított tetőteraszra. Fönt és lent egy-egy mellékhelyiség. Ennyi. Ne áltassuk magunkat, ez tényleg nem egy többgenerációs lakás, de nem is ez volt a feladat!

Az üvegezett torony, a présház és a „lábasház” triangulumát a mellékhelyiségek kör alakú blokkja egészíti ki. A Molnár Farkas és a korai modernizmus formajegyét idéző megoldás esetünkben szerkezeti jelentőségű, a vasbeton tárcsaként a lábasházat merevíti. Egy ilyen vázszerkezettel rengeteg gond van… Nyeklik, nyaklik, csavarodik -bármilyen irányba képes eldőlni. Nem véletlen, hogy a statikai tervek bonyolultsága meghaladta a kivitelező képességeit, így számtalan esetben Szamosközi személyes konzultációjára volt szükség. Persze… , minden jó, ha a vége jó.

Zárszóként pedig álljon itt egy személyes emlékem. A helyszín felé autózva ezt az épületet először a völgyből pillantottuk meg. Mellbevágó volt formai tisztasága, egyértelmű építészeti állítása. Közeledve és az előtérbe lépve, ha hanyatt nem is vágtam magam -szerencsére nem én voltam a célcsoport-, de a derűvel, fénnyel, élni akarással és az élet szeretetével átszőtt térsorok hatása alól én sem tudtam kivonni
magam.

Építészet: Szamosközi Imre
Statika: Brandmüller István
Gépészet: Dravecz Gábor